Bevezetés

Jelen dolgozat egy kísérlet a medikalizáció elleni kortárs antipszichiátriai érvek rekonstrukciójára. Munkámban az úgynevezett gyógyszeres társadalom kulturális vizsgálatára összpontosítva, feltárom a közösség ellenálló, és a medikalizációt támogató tevékenységének okait és következményeit. Előrebocsájtva megjegyezem, a két álláspont ellentéte pusztán látszólagos, gyakorlati megvalósulásukat tekintve medikalizáció és antimedikalizáció sokkal inkább egymás erősítői. Dolgozatomban kiemelt figyelmet szenteltem a mentális betegségek orvosi megítélésének kritikai vizsgálatára, Michel Foucault és Thomas Szasz úttörő munkássága alapján.

Medikalizáció és társadalom

A medikalizáció folyamata leegyszerűsítve nem más, mint patologizáció, azonban sokkal bonyolultabb kortárs társadalmi jelenségnek számít, semhogy azt egyetlen mondattal elintézhessük. Peter Conrad meghatározása szerint a medikalizáció olyan kulturális, értékformáló jelenség, amely során orvosi terminológiával, az orvostudomány fogalmait használva definiálnak, olyan alapvetően nem orvosi problémákat, amelyek sokáig nem igényeltek medicinális beavatkozást.[1] Korábban a pedagógia, a pszichológia, vagy pusztán társas emberi kapcsolatokra tartozó problémákat, orvosi kezelést igénylő betegséggé minősítenek a medikalizációs törekvések.

Ezen a ponton fontos felhívni a figyelmet a medikalizáció redukcionista vonulatára, amely egy-egy komplexebb problémakört kizárólag fiziológiai-orvosi jelenségként definiál, amellyel gyakorta nem kínál kielégítő „gyógyulást”. Egy depresszióban szenvedő ember problémáját nem lehet pusztán a szerotonin-rendszer meghibásodásának tekinteni. A medikalizáció azt a téves ígéretet hordozza, hogy az egyes embernek elég az antipszichotikumokban hinniük, amelyek különböző „szervi beállításokat” elvégezve, hozzáformálják az embert környezetéhez. Egy fiziológiássá változtatott problémában a beteg lefokozódik szervrendszerek összességévé, biokémiai folyamatok mechanizmusaivá, amelyből kiemelkedik a pusztán pharmakológiai kezelésmódok dehumanizáló veszélye. Sadler definíciója kitűnően megvilágítja, hogy a medikalizáció magában hordozza a „megjavítandó ember” tárgyiasultságát.[2] A következő fejezetrészben az utóbbi gondolatnak, vagyis a tárgyiasultságnak történeti okait kívánom ismertetni, amely közelebb juttat bennünket az antipszichiátria vizsgálatához.

Test és lélek kapcsolatának problematikája

Test és lélek kapcsolatának komoly filozófiatörténeti hagyománya van, amelyről önálló tanulmányt lehetne írni. Jelen vizsgálódásnak nem célja egy hasonló átfogó dolgozat megalkotása, ám mégis szükségesnek tartom test és lélek működésének feltérképezését a karteziánus gondolatok tekintetében.

Thomas Szasz felszólal test és lélek bárminemű dualista szemlélete ellen. Argumentációját a karteziánus dualizmus fényében fogalmazza meg. Állítása szerint, test és lélek elkülönítését egyenlőtlenség járja át, amely hatására számos esetben a lélek betegségeit, nem megfelelő módon, nem is kezelik betegségként. Ahogy arra Kovács rávilágít, az utóbbi gondolattal Szasz megelőzi korát és azt az uralkodó álláspontot fogalmazza meg, amely szerint a pszichiátriai betegségek is szomatikus betegségek és „az agy biokémiai folyamataiba beavatkozva a mentális folyamatok befolyásolhatók.”[3] Szasz ezzel mintegy felvázolja a napjainkban is uralkodó holisztikus orvoslás koncepcióját, amely test és lélek dualisztikus gondolatát elveti és a kettő működését integrált egységként kezeli.[4]

Szasz az elmebetegséget metaforaként értelmezi, a szó szoros értelmében ugyanis elmebetegségről nem beszélhetünk. Kárhoztatja a pszichiátriát, amiért a tudományág a szó orvosi értelmében is betegségként kezeli azt. Szasz szerint, elmebetegeknél agyi elváltozásokat nem lehet kimutatni, ezért is nevezik ezeket a betegségeket elmebetegségeknek és nem az agy betegségeinek. Ez a metaforikus értelemben vett rendellenesség viszont sokkal inkább egy olyan állapot, „amely a személy valamilyen szenvedését okozza.”[5] Szasz érvei szerint, az utóbbi definíció alapján számtalan betegséget lehetne gyártani, amelyek valójában nem érdemlik meg ezt a jelzőt, hiszen beteg az, akinél a test fiziko-kémiai elváltozásai igazolhatók.[6] Ezen érvmenet alapján világossá válik Szasz antipszichiátriai hozzáállása, hiszen álláspontja szerint az elmebetegség nem igazi betegség, úgy az azt kezelő orvos sem igazi orvos, az általa folytatott kezelési mód pedig nem igazi terápia és az egész elmebetegségről felállított rendszerről egy puszta mítosz születik.

Erkölcs és pszichiátria

A Szasz által vázolt érvmenet elvezet minket az úgynevezett „pszichiátriai fordulathoz.”[7] Számos korábban erkölcsiként kezelt probléma, mára a medicina területéhez tartozik. Ez a fordulat nagyban kötődik az előző fejezetben taglalt holisztikus orvoslás kialakulásához. A korábbi erkölcsi felelősség lemosódik az emberekről, hiszen azt sokkal egyszerűbb agyi mechanizmusokra vetíteni. A pszichiátriai fordulat eredményeként az akarat egyfajta determinizmusa uralkodott el. Az akaratom determinált, cselekedeteim kizárólag agyi működések szabályozzák, mondhatná egy a társadalomba beilleszkedni nem tudó szociopátiás személyiségzavarban[8] szenvedő. A társadalom viszont nem szimpatizál szociopatákkal, kevésbé toleráns a skizofrénekkel, idegen tőlük a depressziós embertípus.

Az őrületnek, az elmebetegségnek és az azt kiszolgáló intézményrendszernek minden korban megjelenik bizonyos szintű tabuizációja. „Érezzük, hogy van valami maradványa az őrületnek, amit az orvosi beszéd nem tudott szóvá tenni, ami mégis meghagyja azt a titokzatosság félhomályában.”[9] A mentális betegségek medikalizációjának kulcsmozzanatához, az antipszichiátria kritikai pozíciójának lényegéhez érkezünk a társadalmi szerepvállalás vizsgálatán keresztül, amelyhez az előbbi és ezt követő sorok nagy segítséget nyújtanak. Ahogy Foucault írja: „Az őrület nem lelhető fel a maga vad állapotában. Nem is létezik máshol, mint egy társadalomban, nem létezik azokon az érzékenységi formákon kívül, amelyek elszigetelik, az ellenérzés ama formáin kívül, amelyek kirekesztik, vagy foglyul ejtik.”[10] 

Az őrület, vagy elmebetegség társadalmi beágyazottságukból adódóan történeti jellegűek. Különböző korokban más és más megítélés alá estek. Foucault, Az őrület története című művében a mentális betegségek kapcsolatát vizsgálta a társadalom normarendszerének viszonyában, amely elengedhetetlen, hogy megértsük, hogy adott viselkedésmintázatokat miért tartanak patologikusnak egy-egy korban. A történeti áttekintés konklúziójaként Foucault Szasz gondolataihoz hasonló következtetésre jut, amelyet a hatalom vizsgálatán keresztül érthetünk meg.

Egy munkaetika centrikus világban, az életben való boldogulás elengedhetetlen része, hogy a társadalom számára hasznosan tevékenykedjünk. Ahogy Szasz írja, kóros elmeállapotúakat „nem csak azért zárnak elmegyógyintézetekbe, mert ’betegek’, hanem azért is, mert társadalmilag nem töltenek be konstruktív szerepet.”[11] Foucault hasonlóképpen, a pszichiátrizálást a hatalomgyakorlás eszközeként kezelte – „A munka sajátos, nyomort eltüntető képességét nem annyira termelőerejéből nyeri a klasszikus gondolkodás számára, mint inkább erkölcsi varázserejéből.”[12] Ezen a ponton érdemesnek találom a medikalizáció és az antipszichiátria látszólagosan ellentétes viszonyának társadalmi vizsgálatát.

Antipszichiátria és medikalizáció, a közös igények

A társadalom kirekesztő, tabuizáló tevékenysége mellett fontos felhívnunk a figyelmet a pszichiátria iránt tanúsított érdeklődésre. Ezt a fajta érdeklődést a medikalizáció már említett felelősséghárító jellege, a különböző betegségpromóciós módszerek, újabb és újabb kórképek meghatározása generálja. Egy technofil társadalomban, egészségügyi tekintetben, a kézzelfogható gyógyítási módszerek uralkodnak. A növekvő igény a gyógyszeres kezelésekre egyértelműen ennek a kifejeződése. A társadalom akármennyire is kinyilvánítja ellenérzéseit a pszichopharmakológia térhódításával szemben, mégis táplálja azt. A medicina ilyen formája, kézzelfoghatóságának köszönhetően, az emberek számára is megérthető és elfogadható megnyilvánulása a lehetséges gyógyulásnak. Ezen a ponton fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a medikalizáció elleni antipszichiátriai érvek sok esetben a kozmetikai pszichopharmakológia[13] ellen szólalnak fel, meglátásom szerint teljes joggal.

A pszichiátria körül kialakult érvek és ellenérvek közös bázisúak. A mentális betegségek medikalizációja ellen felszólaló tömeg részéről tehát éppúgy számolnunk kell az általuk elutasított módszerek iránt tanúsított érdeklődéssel és különös igénnyel.

Konklúzió

Dolgozatomban kísérletet tettem a medikalizáció kulturális és erkölcsi vizsgálatára az antipszichiátriai érvek tekintetében. Igyekeztem rávilágítani, hogy a medikalizáció elharapódzásásának megakadályozása érdekében szükségesek az ehhez hasonló kritikai vizsgálatok, amelyek egyfajta normakontrollként szolgálnak. Szükségszerűségüket csak erősítik az olyan jelenségek, mint amikor a köz-nyelvhasználatba is bekerülnek orvosi szakkifejezések, amikor a depresszió bizonyos kultúrkörökben a szomorúság szinonimájaként működhet. Tekintetünket kiemelten fontos az olyan új jelenségek felé fordítanunk, mint amilyen a kiberhondria, a betegségpromóció, vagy a reklámkultúrát átható gyógyszerek-és gyógyhatású készítmények népszerűsítése, ám egy ilyen összetett vizsgálódás egy másik dolgozat tárgya.    

Bibliográfia

Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában, Medicina, Budapest, 2007.

Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkodása, Attraktor, Gödöllő, 2007.

Thomas S. Szasz: Az elmebetegség mítosza, Akadémiai kiadó, Budapest, 2002.

Pikó Bettina: Adalékok a mentális zavarok kritikai szociológiájához. Pszichológiai szemle, 2002. 2. sz. 99-113. o. 

BNO-10: A betegségek és az egészséggel kapcsolatos problémák nemzetközi statisztikai osztályozása (10. revízió), Budapest, Népjóléti Minisztérium, 1995.