Üdvözlet a Didigombán! A Blognak nincs kifejezett tematikája, a szerzőket foglalkoztató témákban töltenek majd fel írásokat. Jómagam elsősorban művészeteket és filozófiát érintő témákban nyilvánulok majd meg.

Az írás kísérlet a Benjamin Button különös élete című film részleges elemzésére, elsősorban a főszereplő karakterének feltérképezésén és vizsgálatán keresztül. Igyekszem rámutatni, hogy az említett mű főszereplőjének és Albert Camus regényének, a Közöny főhősének jelleme között sok hasonlóság fedezhető fel. Az írás első, felvezető részében a fent említett film hivatalos és kevésbé hivatalos hivatkozásait tárom fel, ezután térek rá Camus regényének és a David Fincher rendezésében készült Benjamin Button különös életének összehasonlítására, néhány kiemelt szempont alapján. Jelen írás előfeltételezi, hogy az olvasó látta a filmet és olvasta a regényt, ezért egyik történetét sem célja részletesen elmesélni.

A forrás

A film hivatalos forrása F. S. Fitzgerald The Curious Case of Benjamin Button című novellája, de lényegében csak az alapmotívum származik belőle. Fitzgerald írásában egészen más a történet és a körülmények is, Benjamin 1860-ban születik egy kórházban öregemberként, aki felnőtt méretű, szakállas és tud beszélni, de az apja nem hajlandó öregemberként kezelni, s gyermeklétbe kényszeríti. Ahogy felnő, illetve visszafiatalodik, tulajdonképpen egy teljesen átlagos életet él, fiatal testtel (idősen) lesz először sikeres, de ez is gyorsan elröppen, hiszen hamar túl fiatal lesz mind testi, mind szellemi értelemben, míg végül csecsemőként hal meg. A novella stílusa először abszurdként jellemezhető Benjamin születésének leírásával, majd átmegy groteszkbe, például amikor a nemrég született „öregember”, apja nyomásának engedve csörgővel játszik, és végül tragikusba fordul, hiszen a visszafelé fiatalodó férfi egész életét a magány jellemzi, szinte soha senkivel nem tud tartós kapcsolatot kialakítani, csak azokkal, akikkel röpke ideig épp egy korban van, először nagyapjával, majd apjával, fiával és végül unokájával. De ezek a barátságok csupán pillanatok egyébként csalódásokkal és szomorúsággal teli életében.

EXKURZUS: Forrest Gump különös esete

Véleményem szerint igazak azok a kritikák miszerint a történet jó néhány vonása, nem túlzottan kreatív módon, egy másik filmből lett átemelve. A lemásolt forgatókönyv alapok a Forrest Gumphoz vezetnek. Néhány motívumot felsorolok, amelyek mindkét filmet jellemzik: egy figyelemre méltó fiút az USA egy déli államában, Louisanában nevel egy egyedülálló nő, megtanul járni (Forrest lábmerevítőkkel botorkál, Benjamin rossz izületei miatt küszködik), gyerekkorukban találkoznak életük szerelmével, a lány elmegy a nagyvárosba, a fiú körbeutazza a földet, háborúba megy, újra találkoznak, de a lány még nincs felkészülve, a fiú hazatér az anyjához, hajózik egy részegessel, az anyának van egy mondása, amely jó párszor felhangzik...stb. A nyilvánvaló hasonlóság állítólag Eric Rothnak köszönhető, aki mindkét film forgatókönyvéért felelős volt. A produkciók rendezői attitűdje között azonban óriási különbség figyelhető meg, hiszen amíg a Forrest Gump rendezője Robert Zemeckis szinte egész pályafutása alatt meséket készített (beleértve a Forrest Gump-ot), addig David Fincher, munkásságát sokkal inkább (olykor misztikus atmoszférájú) drámák jellemzik.

Benjamin és Meursault

Meglátásom szerint egy másik nem hivatalos forrás is megnevezhető: Albert Camus Közönye. A film alkotói semmilyen fórumon nem hivatkoztak inspirációként a Közöny című regényre, tehát a folytatásban saját elképzeléseim fejtem ki a két mű főhősének kapcsolatáról. Nyilvánvalóan rengeteg szempontból vethetnénk össze a Benjamin Button különös életét és a Közönyt, de én most csak a főszereplők karakterének hasonlóságait törekszem bemutatni három szempont alapján, amelyek gyakran nem tisztán különválaszthatók egymástól. 

I. Karakter, személyiség

Miért is annyira különös Benjamin Button esete? Hogyan közelíthető meg Benjamin személyisége? Elsőként talán afelől, hogyan viszonyul saját magához. Érdekesnek tartom Mátyás Győző írását a filmről (Az idő fonákja - 2009/2-es filmvilág),  amelyben így veti fel a kérdést: „Hogyan is érzékeli a létezést valaki, aki nemhogy a külvilággal nem kerül harmóniába, de önmagával is csupán egyetlen pillanatra lehet azonos – a normalitás közhasznú értelmében –, amikor életkora és biológiai állapota egybeesik.”.  Hogyan tud reflektálni magára, „ha belső énje és külső korpusza”  sosem esik egybe? Nyilvánvalóan a normálistól, normalitástól való ilyen mértékű eltérése a társadalomba való beilleszkedését erősen megnehezíti, kívülállóvá, idegenné (akár saját magával szemben is) teheti. Ez az idegenség sokban hasonlatossá teszi Camus Közönyének (a regény eredeti címe Az idegen) főhősével, Meursault-val, aki habár nem rendelkezik efféle hendikeppel, mégis egészen hasonló típus. Az összeméréssel azt is szeretném hangsúlyozni, hogy Benjamin esete fizikálisan különös ugyan, de lelkivilága és fejlődése nem feltétlenül az. Első megjegyezésem kívülállóságukat alátámasztandó, hogy nemcsak jellemük adódik egyszerűnek, hanem nevük is, mivel csak egy van (Benjamin felnőtt fejjel veszi fel apja családnevét).

Ahogy Camus alakja úgy Benjamin is gyakran motiválatlannak és érzelemmentesnek hat, illetve, helyzetüket súlyosbítja, hogy magukkal szemben is efféle ridegséget tanúsítanak. Mintha az önreflexió komoly hiánya lépne fel mindkét karakternél, úgy tűnik, nekik szinte minden mindegy és döntéseik saját maguk számára sem feltétlenül értelmezhetők, ahogy Mátyás is megjegyzi kritikájában: „Benjamin mindvégig passzív, szemlélődő figura marad, aki nem kezdeményez, nincsenek tervei, hiszen pontosan tudja, hogy a világban minden esetleges.”.  További példa lehet a reflexió hiányára, amikor a felnőtt Benjamint megkérdezi Daisy: „Milyen visszafelé öregedni?”,  a férfi azt válaszolja „Nem igazán tudom megmondani”.  Meursaultnál ez, az ügyvédjével folytatott diskurzusban jelenik meg, miszerint egy személyes kérdésre úgy felel, hogy „…már elszoktam a magamban való kutakodástól…”. 

Csakúgy mint Mersault-t, úgy Benjamint is szinte mindenre rá lehet venni, ha épp kedvük van hozzá, akárki legyen is, aki keresi a társaságukat. Így issza le magát első ízben Benjamin, az akkor még számára teljesen ismeretlen valódi apja invitálására, így jut el a bordélyba a hajó kapitányának felvetésére, vagy a háborúba. Camus hőse is minden különösebb ok nélkül van barátnőjével (A lány kérdésére, hogy szereti-e azt válaszolja, hogy nem és úgy látja értelmetlen a kérdés), érdeklődés nélkül barátkozik a szomszéd selyemfiúval („Mit bántam pajtása vagyok-e vagy sem…” ) és még a gyilkosság gondolta is hidegen hagyja („Arra a percre gondoltam, amikor majd lőnöm kell, vagy amikor nem kell lőnöm, és hogy ez mennyire mindegy” ), az arabot sem tudja miért lövi le vagy említhetnénk főnöke ajánlatát, amikor felkínál neki egy Párizsi állást, a válasza arra is az, hogy neki alapjában véve mindegy.

A film, véleményem szerint, csúcsjelenete, amikor Daisy és Benjamin egykorúak, szerelmesek, egy baldachinos ágyban fekszenek, miközben arról diskurálnak, hogy testük változása ellenére a jövőben is szeretni fogják-e egymást. Majd Benjamin egyszer csak elkomorodik, mire Daisy rákérdez, hogy min gondolkodik. Benjamin így felel: „I was thinking how nothing lasts, and what a shame that is.”,  Daisy pedig így reagál erre: „Some things last.”.  Véleményem szerint itt kristályosodik ki Benjamin személyisége. Ugyanis a mondata második felére tulajdonképpen már elmosolyodik. Hiába fordult fonákjára a testi öregedés nála, hiába a tudat, hogy boldogsága csak pillanatnyi állapot, annyit tud mondani rá, hogy milyen kár érte, mosollyal a szája szélén. Értelmezésemben ez azt mutatja, hogy mennyire közömbös, pedig elvileg szerelme beteljesedett, anyagi természetű problémái nincsenek, teste, kora és szelleme összhangban van, lényegében csak egy kurta időszakról van szó az életében, amikor minden stimmel és ennek elveszítését is teljesen félvállról tudja venni.

II. Kommunikáció

További közös vonás a két alak között, hogy minimális a kommunikációjuk, mind verbális, mind non-verbális értelemben, ha már „beszéd”, akkor inkább önmagukat narrálják. Meursault magától sose kezdeményez beszélgetést, maximum válaszol, de gyakran ezt is elmulasztja. Sőt ahogy többször is elmondja, csak akkor beszél, ha van mondanivalója, ha nincs, akkor inkább hallgat. Benjamin majdhogynem ugyanilyen típus, sőt. Gyakorlatilag mindig ő hallgat másokat. Mr. Oti fantasztikus történeteit, a hajó kapitányának élettörténetét, Daisy élményeit a balettról, ez esetben halljuk Benjamin önnarrációját, amelyben kifejti, hogy csak hallgatta Daisy-t, nem is figyelte mit mond. Érdekes továbbá a férfi újbóli el- és feltűnése, amilyen váratlanul kel útra időről időre, ugyanúgy tér vissza és ehhez semmi kommentárt nem fűz. Minden magyarázat nélkül, a visszatérés okát nem taglalva, sem azt, hogy merre járt és miért jött. Ezt látjuk Benjamin első kalandjában, amikor a Mr. Otival töltött délutánt követően egyedül kell a mankóin hazabicegnie, egészen odáig, amíg a film végén utoljára visszatér tinédzser külsővel. Daisy kérdésére, hogy miért jött vissza csak széttárja a kezét. Nincs mit magyaráznia.

III. Emlékezés

Izgalmas a párhuzam az emlékezés problémakörét tekintve is. Meursault-t úgy ismerjük meg, mint aki anyja halálának napját se tudja (igaz nem önhibájából), később Marie kérdésére elmondja, hogy anyja miatt hord fekete karszalagot, de téves dátumot ad meg a halál napjának (ekkor már önhibájából), feltehetőleg ennyire emlékezik és törődik az üggyel. A könyv egész első felében szinte alig kap szerepet az emlékezés. Miután bekerül a börtönbe változik a helyzet és ő maga mondja: „…megtanultam az emlékezés tudományát.”,  mintegy igazolva, hogy addig ez nem volt lényeges nála. A regény végén, pedig a pap megkérdezi, hogy milyen lenne egy másik élet, amit magának kívánna, akkor azt feleli: „Olyannak, hogy mindenkor emlékezni tudjak erre”.  Az emlék akkor válik fontossá neki, amikor már nincs más előre, új emlékei nem keletkeznek, ahogy Benjamin is öregen (gyerek testben) ír visszaemlékezéseket. Sőt úgy kezdi írását, hogy története az egyetlen, amit magénak tudhat. Bizonyos szempontból Benjaminnak is egy fordulat kell ahhoz, hogy az emlékek felértékelődjenek, ez a pillanat, amikor elhagyja feleségét és lányát, így rombolva le saját addigi boldogságát, amiről nem feltétlenül tudta, hogy az. Ahogy Meursault is nem realizált boldog életét teszi tönkre a gyilkossággal. Persze ennek felismerése már csak az emlékezés útján realizálódik.

IV. „Életfilozófia”

Hasonló a filozófiájuk is, ahogy Mátyás írja: „Benjamin élete maga a tranzit-lét, a soha otthon nem levés állapota… a veszteség tudatának melankóliája mondatja ki vele a film emblematikus mottójaként is felfogható szavakat: „minden átmeneti”.”  A szerző egy korábban idézett mondata újra idevágó lenne, amelyben azt fejtegeti, hogy a főhős azért nem kezdeményez és motiválatlan, mert tudja, minden esetleges. Benjamin, Daisy balesete kapcsán fejt ki további gondolatokat ehhez kötődően: „Az élet véletlenek sorozata” . Benjaminnak ehhez kapcsolódóan érdekes megnézni a sorshoz való viszonyát. Fiatalon még nem hisz benne, mint az kiderül egy Daisyvel folytatott rövidke beszélgetésből is. Mintha Meursalt is kimondatlanul ekként vélekedve élne gyilkossága előtt. A történések, a körülötte lévő többi ember élete, mit sem számít, fogalmazhatna úgy is, esetleges körülmények voltak. Lényegtelenek. Meursault a Közöny végére, a börtönben pszichologizálni kezd és új meglátásai lesznek éltére vonatkozóan, ami a pappal folytatott beszélgetéséből derül ki. Az egyetlen fontos dolog a sors lett, hogy szembe kell néznünk a sajátunkkal és csak azzal. Ahogy Benjaminnak és a filmben másoknak is feladata lenne, hogy szembenézzenek sorsukkal. Daisy fél az öregedéstől, Mr Gateau, az órásmester a fia elvesztését nem tudja elfogadni, Mr. Button gyermeke eltaszítását nem képes megemészteni. Az egyedüli, aki mély megértéssel szembenéz sorsával Benjamin, idős korára belenyugszik abba, hiába szokatlan körülmények között született és él, rá is csak az vár, ami mindenkire, az elmúlás. A férfi anyjának kedvenc mondása is ebbe az irányba visz: „You never know what’s comin’ for you” – a mondat talán utal arra, hogy ténylegesen minden esetleges és relatív és ezt el is kell fogadnunk, de továbbgörgetve eljutunk oda, hogy az elmúlás az egyetlen, amit biztosan tudhatunk. Erre Benjamin élete is példa, ide-oda vetődik a világban, mindenféle kaland kerül az útjába, de életében szinte az egyetlen állandó jelenség a halál. A filmben gyakorlatilag az elejétől a végéig folyamatosan elveszít valakit. 

A hajóskapitány halála előtti utolsó szavai is az elmúlást tematizálják, lényegük, hogy lehetsz mérges, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, de amikor itt az idő, el kell, hogy engedj mindent. Ahogy Mátyás értelmezi a film gondolati alapját: „a létezés csak káprázat, illékony áttűnés”  és ez az, amit megért Benjamin és úgy gondolom Meursault is. Ezért tűnnek motiválatlannak, szótlannak, passzívnak, megbénultnak létezésük, sorsuk és saját haláluk tudatától. 

Befejezés

A Benjamin Button különös esetének befejezése megerősít bennünket arról, hogy a sors, annak elfogadása és az abban való megnyugvás volt a film egyik központi gondolata. A befejező képsorokon a történet jó néhány fontosabb karaktere tűnik fel, Benjamin narrációja pedig a következő: Néhányan arra születtek, hogy egy folyó partján üldögéljenek, néhányan arra, hogy beléjük csapjon a villám… néhányan pedig arra, hogy táncoljanak.

Úgy gondolom sikeresen rámutattam több szempont alapján a Benjamin Button különös esete és a Közöny főszereplőinek jellembéli egyezéseikre. A hasonlóságuk mibenlétét pedig lelki alkatukban és legfőképp abban látom, hogy megértettek egy mély egzisztenciális problémát és azt el is tudták fogadni, ez pedig az elmúlásnak a gondolata. Míg Meursault csak úgy tud rájönni, hogy lényegében saját magát fosztja meg szabadságától és a börtön falai közt eszmél rá a sors és a halál végletes kérdéseire, illetve az azokra adott válaszokra, addig Benjaminnál a kifordított élethelyzet, pontosabban  élet vezeti rá, hogy ezekkel szembenézzen.