Ahogyan Foucault írja, A bolondság történetében a XVIII. században általánossá válik, hogy olyan embereket is bolondok házába zárnak illetve a szerint kezelnek, akiknek tulajdonképpen az erkölcseikkel van probléma. Konkrétabban: nincs bennük könyörület, megállíthatatlanul pereskedők, megrögzött kérvényezők, istenkáromlók, megrögzött plakátragasztók, mániákus hazudozók vagy éppen marcona embertípusok. Nyilvánvalóan itt a bolondság nem fiziológiailag igazolt, hanem egy emberi jellemvonás oly mértékű eltorzulása, amelyet a társadalom már terhesnek érezhetett, tehát egy emberi hiba elfajulása vezetett a bolondság diagnózisához. Foucault rengeteg példával támasztja alá elméletét, amely szerint tulajdonképpen az erkölcsök megtébolyodásáról van szó, ez pedig feltételez egy kollektív erkölcsi tudatot a társadalomban. Bizonyos értelemben a bolondság fogalma eltávolodik az ész, illetve értelmi képességektől, akár úgy is értelmezhetjük, hogy egyfajta akarat hiányként merül fel itt a bolondság.
A kérdést a szabadság problémája felől is közelíthetjük, a korban az egyéni választás és a rossz szándék kerülnek előtérbe a bolondság kapcsán. Tehát egyfajta tudatos választás lengi körül a bolondság fogalmát. Összekötik a bolondságot a bűnnel, akár az elmebajt a gonoszsággal. A kettő feltételezi egymást, ebből következik tehát, hogy az ebből való „kikezelés” helye a kórház és a börtön is lehet.
Érdekes adat miszerint ebben az időben (1715) Franciaországban olyan rendelet volt hatályban, ami alapján az igazi bolondság mentségül szolgál „mindenre”. Adja magát a probléma a bolondság színlelése kapcsán. Amit igyekeznek megkülönböztetni már akkoriban is a valós elmebajtól. De a velük való bánásmód, mármint a tettetőkkel is hasonlatos, az igazi bolondokéhoz, hiszen mégsem normális az, ha valaki épelméjű létére mégis bolondnak akar látszódni. Mindkettőben ott lehet a rossz, illetve az eltévelyedett akarat is. A lényeg, hogy akár bolond akár nem, romlott és ezért el kell zárni, amit egyfajta gyógymódnak is gondoltak.
Foucault az okokat keresve eljut Descartesig. Aki, mint az köztudott, racionalista gondolkodóként az etikát, ezen keresztül pedig az erkölcsöket is racionális alapokra igyekezett helyezni, legalábbis célkitűzése ez volt, de valójában sohasem dolgozott ki ilyen etikát. Tehát Descartes csökevényes elméletével az értelem (az akaratot is bevonva) összekapcsolódott az erkölcsösséggel. Ebből egyenesen következik, hogy az értelem hiánya automatikusan erköcstelenséget is szül. Ezen a ponton aggályos Foucault visszavezetése Descartesra, mert nem dolgozott ki valójában, csak névleg ilyen etikai rendszert. Viszont érdekes meglátás, hogy Descartes, aki a mindenben való kétkedés hozzáállást meghonosítja, a bolondságról hallgat, illetve kerüli a témát. A bolondságban való kételkedés nem jellemző társadalmi szinten, ellenben az erkölcsi alapú bolondság képe teljes mértékben elterjedt. Illetve a bolondság, mint a kétkedés egy formája sem merül fel. Később ez a gondolat Nietzscheig vezet, aki már bolond filozófusról beszél. Megemlítendő továbbá, hogy Shakesperare Lear királyában is a magát bolondnak tettető, látszólag értelmetlenül beszélő, Edgart nevezi filozófusnak Lear, illetve bizonyos értelmezések szerint például a megtébolyodott király mondatai sem egy bolond szavai, ellenkezőleg. Tisztánlátásának tanúbizonysága.
Térjünk rá tehát a címben szereplő festőre. William Hogarth – ahogy a „bulvárművészettörténet” tartja – az első angol festő. Újító szándéka kétségtelen, nemcsak témáit tekintve, de technikáiban is. A meglehetősen szegény sorból származó Hogarth 1697-1764-ig élt, tehát analízisre alkalmas, ha összevetjük a Foucault által tárgyalt koral. A festő gyerekkora, egy börtön környékén telik, apja eladósodásért ül ebben az időkben. Talán ez az a bázisélmény, amiből a későbbiekben sokat építkezik a festő. Már fiatalon dolgoznia kell, először vésnök, majd rézkarcok készítésébe kezd, hogy végül eljusson a festészetig. Olyan elismerésre tesz szert idősebb korában, hogy ő lesz II. György király első festője.
Vegyük szemügyre a kort, amelyben Hogarth élt és alkotott, na és azt is, hogy mennyire alkalmazható Foucault modellje nála. A helyszín London, a modern nagyváros, a maga alvilági életével, tolvajok, bűnözők, gonosztevők, prostituáltak és úri szélhámosok seregével. Itt mindennapos az erkölcstelenség, a bűn, a kegyetlenség, az iszákosság, a rablás vagy a gyilkosság. Máris látható lesz egy újabb szempont, mégpedig a nagyváros problémája az erkölcs viszonylatában. A nagyváros mindig erkölcstelenebb, mint egy kisebb. Egészen más szabályrendszer uralkodik a különböző közösségformákban.
Ebben a korban él és alkot többek között Jonathan Swift, valamint Henry Fielding, vagy éppen Daniel Defoe. Műveikben tulajdonképpen ők mindannyian reflektálnak erre a fentebb jellemzett, kiábrándító világra. Hogarth a festészet eszközeit kihasználva igyekszik bemutatni, ezt a kiüresedett világot. A festő az előkelő élet és az alvilági lét közötti azonosságokra akar rámutatni. Az előkelők miliője, ahol a bűnt erénnyé, a hóbortot műveltséggé, a divatot jó ízléssé hazudják. Fielding mondja róla: „Hogarthot, mint minden idők legnagyobb szatirikusát becsülöm, merem állítani, hogy két munkája, a szajha és az aranyifjú története inkább szolgálja az erényt és az emberiességet, mint az összes moralizáló könyv, amit valaha írtak”
Halogathatatlanná vált a találkozás az angol festő műveivel, kicsit részletesebben. Legismertebb munkái talán az A szajha története és Az egy aranyifjú útja. Már a címválasztásból is sejthető, hogy a hagyományos idealizált erkölcsiséggel ebben a században már leszámolnak, a meseszerű ábrázolásoknak, a reneszánsz mitológiai témáknak vége. Például Foucault is hivatkozik Sade márkira, aki a kor szelleméhez mérve élesen tabudöntő regényeket írt. A szajha útja, egy tisztességes tinédzser totális lezüllését taglalja 6 képen keresztül. Az első képen a még szelíd falusi parasztlány megszeppenve érintkezik a rossz külsejű asszonnyal, akitől tudjuk, semmi jóra nem számíthatunk. A következő képen a lány már dorbézoló kurtizánként tűnik fel, hogy a negyedik képen már börtönben találja magát, amint épp kényszermunkát végeztetnek vele. Társai közt nem egy ördöginek, tébolyultnak tűnő alak feltűnik. A bukás már bekövetkezett, de mindez nem elég, az ötödik képen a haldokló nőt látjuk, míg a hatodikon az elhunyt hagyatékán osztozkodó sokaságot. A tanmese a rossz erkölcsökről befejeződött, mindenki láthatja, hogy aki rossz útra tér, az elnyeri méltó büntetését. Érdekesség egyébként, hogy Hogarth kortársai között elsőként ábrázol részletesen börtönbelsőt.
Érdekesebb a mi témánk szempontjából Az aranyifjú útja. A nyolc részből álló történtet füzér 1732-ben készült. A képsorozat főhőse, Thomas Rakewell, a korabeli romlott, léha életet élő, pénzsóvár fiatalember típusát örökítette meg. Már az első képen kiviláglik, hogy egyből a legmélyéről kezdünk, a kép minden szereplője, sőt még az is, akire csak utalás található, velejéig romlott. Az Örökös címet viselő első képen tehát a fiatal Rakewell látható, épp apja halála után. Egy szabó máris méretet vesz róla, a háttérben a család hagyatékát kezelő ügyvéd épp pénzt csen el, Thomas ifjúkori szerelmének anyja pedig házasságot követel, amit az értetlen Thomas pénzzel próbál elutasítani. A nehézkes kezdet után gyorsan beindul a szekér. A második képen máris rosszarcú kétes alakok közt látjuk a magabiztos Thomast. A harmadik képen már egyértelműek a romlás jelei, az orgián látható erősen ittas aranyifjú egyre rémesebben fest, de ami lényegesebb, méginkább rémes erkölcsű emberek között láthatjuk. A vidám, felhőtlen élet sem tarthat sokáig, a negyedik képen már letartóztatnák Thomast, adósságai miatt, de a következő képre érve már meg is találta a megoldást a férfi. Hogarth cinizmusának egyik csodálatos darabja, az ötödik kép, amelyen az aranyifjú házassága látható. Az öreg, félszemű, de gazdag ara elképesztően taszító arcára, hidegrázó mosoly fagyott, amit kissé unottan, sandán nézeget a leendő férj. A következő kép, már a megviselt arcú férfit mutatja, a játékbarlang mélyéről. A hetedig képen a jól megérdemelt büntetését megkapja Thomas Rackewell, az aranyifjú, börtönbe kerül. A felesége ide is elkíséri, nem lett szebb, csak öregebb, ám most már Thomason is látszik, hogy igencsak megrágta az idő vasfoga, illetve az intenzív élet, amit eddig élt. Nagyon érdekes a férfi arcának ábrázolása. Összeszorítja száját és kitárja szemét. De ez a tekintet már megelőlegez valamit. Ez a tekintet már kezdi elveszíteni az értelem szikráját, a teljes tanácstalanságba keveredik valamiféle öntudatlanság is. Elérkeztünk a legizgalmasabb képhez, a sorozat záró darabja már az elmegyógyinézetben mutatja főhősünket. Ami először szembetűnik, az a két utolsó helyszín közötti hasonlóság. Ez az ábrázolás is mutatja, a kor felfogását a bolondokról, a bolondságról és annak kezeléséről. Az aranyifjú, habár még mindig nem öreg, már rég nem használható esetében az „arany” jelző. Idegrohamai (melyekre görcsösen összeszorított öklei utalnak) miatt a földhöz van láncolva mezítelenül. Itt megint csak tetten érhető, amiről Foucault is ír, nevezetesen, hogy a bolondokkal úgy bántak a korban, mint az állatokkal, például embertelen hidegben sem adtak nekik több ruhát, vagy eleve meztelenül „tartották” őket, ételt is csak minimálisan kaptak. Ennek hátterében nem feltétlen szadizmus állt, csak a teljes tudatlanság és félelem, ami a bolondokat körülvette. Az alakok Rackewell környezetében tipizált bolondok, szinte udvari bolond kategóriájúak. Mellettük érdekes, kissé kidolgozatlan, szellemszerű és rémisztő figurák ábrázolásait is felfedezhetjük.
Az egyszerű tanmeséből - ami az utolsó kép nélkül lenne a sorozat – egyszerre szembetaláljuk magunkat azzal a problémakörrel, amit Foucault fejteget. Nevezetesen a bűnös élet összekapcsolódását az elmebajjal. A kor, amelyre érvényesíti elméletét Foucault megfelel a kép keletkezésének korának. De, ez Anglia, itt Descartes tanait nem alkalmazhatták, hiszen alapvetően eltér a racionalista gondolkodástól az angolszász filozófia ebben a korban kikristályosodó szemléletmódja, az empirizmus. Természetesen Foucault sem csak ezt az egy indokot nevezi meg, mint a bolondság erkölcsi viszonylatokban történő vizsgálatát. A véleményem ugyanakkor az, hogy a szerző ezen elmélete, habár teoretikusan nagyon jól csengő, ám gyenge lábakon áll. Ez a fajta kollektív erkölcsi tudat, amely elítéli az erkölcsi tébolyultakat, a kereszténység valódi elterjedése, tehát Pál apostol munkássága óta megfigyelhető. Ahogyan példának okáért, Bosch képein is megjelenik az erkölcsi rossz elmebajjal való összeköttetése. Sőt egyes olvasatok szerint Bosch állandó témája a hét főbűn ábrázolása, amelyeken sok esetben Bosch képein a bolondok erkölcstelenek is. Tehát egy általános európai jelenség ebben a korban, de már korábban is élő felfogás, amelyben a bolondság erkölcsökkel való összeházasítására kerül sor.
